Bánóc

Felvidéki nemesi családból származott. A nagyváradi Honvéd és Hadapród Iskola elvégzése után bátyjaihoz hasonlóan az I. világháború harcterein szolgált.

1942 áprilisában alezredes, a keleti fronton zászlóaljparancsnok, majd rövidesen visszarendelték a pótkeret állományához. Nyíregyházán, majd Nagybányán szolgált, ott a X. közmunkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka lett.

Közel negyvenezer román és zsidó munkaszolgálatos tartozott parancsnoksága alá. Javított a munkaszolgálatosok ellátásán, megtiltotta a bántalmazást, 1944-ben elősegítette a román századok szökését. Több ezer zsidót hívott be 1944-ben munkaszolgálatra, 18 éven aluliakat és 48 éven felülieket is, megmentve ezáltal őket a deportálástól. A nyilasok letartóztatták, a sopronkőhidai fegyházba zárták.

1945 után ezredessé léptették elő.

1950. február 1-jén elbocsátották a hadseregből, 1952-ben megfosztották nyugdíjától. 75%-os hadirokkant létére Budapesten egy TÜKER-pincében szénlapátolással kereste kenyerét. Rehabilitálásának szükségességét a romániai Előre napilap követelésére az Esti Budapest vetette föl 1956-ban. Ennek nyomán – alig néhány nappal a magyar forradalom kitörése előtt – a kormányszervek elismerték hősiességét és visszaadták 1950-ben megvont nyugdíját. Ez már elég későn következett be, mivel 1957 elején meghalt. Sírjánál a katolikus és katonai tiszteletadás mellett rabbi is búcsúztatta, az igazi elismerést azonban csak halála után kapta: 1965-ben a Jad Vasem posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette.

Magyarországon és Izraelben utcákat neveztek el róla. 2004-ben Nagybányán a munkaszolgálatosok által épített veresvízi templom falán emléktáblát helyeztek el a tiszteletére.

Budapesten hunyt el 1957. február 16-án.