Alsókubin

Orvosi oklevelét a pesti egyetemen szerezte 1797-ben (1795 októberében sebészi, novemberében szülészeti szakvizsgát tett). Két évig Kőszegen volt városi tiszti főorvos. 1799-ben lett a pesti egyetemen a sebészet és a szülészet helyettes tanára. 1801-ben rendes tanárrá nevezték ki. 1805–1807 között az egyetem dékánja, 1813–1814-ben rektora volt.

1809–1810-ben a nemesi felkelő sereg főorvosaként szolgált. 1812-ben magyar nemesi címet kapott, 1825-ben császári és királyi tanácsos lett. 1827-től a gyakorlati sebészet professzora volt a pesti egyetemen.

Főbb művei: Casus chirurgici tres, in publicum artis suae specimen descripti, 1803; Relatio officiosa generalis de nosocomiis pro nobili insurgente militia hungarica anno 1809. erectis et administratis, 1810; Tabellarische Darstellung der gebräuchlichsten chirurgischen Instrumente, Binden und Maschinen älterer und neuerer Zeit, zum Behufe der Wundarznei beflissenen, 1822.

Pesten hunyt el 1833. november 7-én.

1837-ben, 15 éves korában került Pestre, ahol Tomola Ferdinánd zeneműkereskedő rajzolónak szerződtette. Kitanulta a kőrajzolást, a fa- és rézmetszést, ennek köszönhetően a pesti magyar és német képeslapok egyik legkeresettebb illusztrátora lett. József nádorról készült nagy arcképéért 100 forint külön jutalmat kapott. Más ismert személyek (Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Liszt Ferenc, Bem József stb.) portréját is acélba metszette. A magyar királyokról és hősökről is készített egy metszetsorozatot.

1848-ban metszetben ábrázolta Magyarország és Erdély egyesülésének allegóriáját, Weber Henrik (1818-1866) festőművész csoportképes rajza nyomán metszetet készített a Batthyány-kormányról és ő volt (Wachtler Fülöppel együtt) az 1848/49-ben forgalomban volt Kossuth bankók tervezője is. Emiatt 1849 végén néhány hétre börtönbe is került, de előkelő személyek közbenjárására szabadon engedték.

Pesten hunyt el 1854-ben.

Orvos, botanikus, a magashegységi klímaterápia úttörője.

Szontagh Dániel (Zászkal, 1809. január 3. – Nagyszombat, 1867. április 4.) királyi tanácsos, történetíró, genealógus, flórakutató fia volt. Orvosi tanulmányait Bécsben végezte el (1868). Pesten letelepedve a Természettudományi Közlöny c. folyóirat szerkesztőjeként elsősorban botanikával foglalkozott.

1873-ban az ótátrafüredi „vízgyógyintézet” vezetője lett és a kezdetleges állapotokat látva egy 20 holdnyi bérelt területen új gyógyszanatórium építésbe fogott és megalapította Újtátrafüredet. 1883-ban új szanatóriumot létesített, amely az akkori Magyarország első, téli időszakban is működő magaslati gyógyhelye volt. Itt a havasi klíma, a vízgyógyászat és az elektroterápia együttes alkalmazásával gyógyítottak. Fia, ifjabb Szontagh Miklós szintén az orvosi pályát választotta és apja munkáját folytatta.

Szontagh szenvedélyes természetjáró, hegymászó és síelő volt, egyik kezdeményezője volt a Magyarországi Kárpátegyesület megalapításának. Több magyarul és németül írt könyvet publikált.

Főbb művei: Új Tátrafüred éghajlati viszonyai. Tíz év meteorológiai megfigyelés alapján, 1883; Képes kalauz a Tátraalji fürdőbe és a Magas Tátra hegyvidékére. Egy színes térképpel és két helyrajzi vázlattal, 1885; A Magas Tátra és hegyvidéke, különös tekintettel a tátravidéki fürdőkre és nyaralóhelyekre, 1895; Tátrakalauz, 1896; A Basedow-betegség és sikeres orvoslása Újtátrában 82 eset kapcsán, 1899.

A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián 1894-ben szerzett oklevelet.

1898-ban állami szolgálatba lépve felvidéki, erdélyi állomáshelyeken szolgált. 1918 után Budapesten tevékenykedett és erdőtanácsosként vonult nyugalomba 1927-ben. Régészeti, földrajzi és etnográfiai kérdések is foglalkoztatták. Az ókori csillagász, geográfus és matematikus, Klaudiosz Ptolemaiosz Geographia c. művében szereplő ókori településeket ókori világtérképre rögzítette.

Fő műve: Excerptum ex opere: Explicatio Geographiae Claudii Ptolemaei.

Budapesten hunyt el 1947. március 19-én

Főbb művei: Felső-Magyarország kereskedelmi összeköttetése Lengyelországgal főleg a XVI.-XVII. században (1905); Zsigmond lengyel herceg budai számadásai 1500-1502 (1914); Magyarok és lengyelek a XIX. században (1919); A Lengyelországnak elzálogosított XVI szepesi város visszacsatolása 1770-ben (1929)

Szakterülete elsősorban a középkori magyar jogtörténet volt.

Apja polgári iskolai tanár volt és Szekszárdon kapott állást, ezért fia már ott kezdte meg tanulmányait és ott is érettségizett. A budapesti egyetemen 1908-ban történelem-latin szakos tanári oklevelet szerzett. 1909–1923 között a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárának őre volt, közben 1920-ban államtudományi doktori oklevelet is szerzett és a diplomatika magántanára lett.

A Szent István Akadémia is tagjává választotta, 1923-ban a pécsi Erzsébet Tudományegyetem magyar történeti tanszékének rendkívüli tanárává nevezték ki, majd egy év múlva rendes tanára lett. 1929–1930-ban a bölcsészkar dékáni tisztét töltötte be. 1938–1949 között a jog és államtudományi kar professzora, közben dékánja (1943–1944), illetve rektora (1944–1945).

Az MTA-nak 1923-tól levelező, 1945-től rendes tagja volt. 1949-ben megfosztották rendes akadémiai tagságától és „tanácskozó” taggá fokozták le. Az MTA 1989-ben rehabilitálta.

Főbb művei: A halálesetre szóló ajándékozások régi jogunkban, 1920; Az életkor szerepe középkori jogunkban és az „időlátott levelek”, 1922; A fiúsításról, 1925; A leánynegyedről, 1928; Zala megye története a középkorban I., 1929; Egy dunántúli egyházi nagybirtok élete a középkor végén, 1943; A magyar alkotmánytörténelem vázlata. I-II., 1947; La représentation politique en Hongrie au moyen âge (Louvain-Paris), 1958; La formation des deux Chambres de l'assemblée nationale hongroise (Louvain-Paris), 1961; Zala megye középkori vízrajza, 1963.

Pécsett hunyt el 1962. március 28-án.