Selmecbánya

1755-től haláláig a selmecbányai evangélikus gimnázium tanára volt. Történelmi munkák mellett filozófiai, állattani könyveket is írt, sőt egyfajta sajátos zoológiai rendszert is kidolgozott.

Főbb művei: Commentatio historica de veteribus incolis Hungariae Cis-Danubianae a Morava amne ad Tibiscum porrectae ex probatissimis scriptoribus deducta cum brevi delineatione Schemnicii augustorum gemino adventu gloriosi regiis oblati manibus, 1767; Conspectus historiae hungariae a prima gentis origine ad memoriam nostram perducte, 1769; Tentamen zoologiae Hungaricae seu historiae animalium, quorum magnam portem alit Hungaria, 1779; Dissertatio de modo inveniendi situs veterum Pannoniae oppidorum, in qua de Acinco, Tauruno et Singidone peculiariter disquiritur et sub finem de gente Pannonia, 1781; Philosophia rationalis, seu logica usibus juventutis veteriore ex disciplina, recenti methodo ad commodata, 1789.

Vályi András Bagyanról írva egyebek között megállapítja: Nevezetesíti e’ helyet Valaszki Pál Úrnak itten lett születése, a’ ki a’ Magyar Litteraturáról tett jeles munkájával magának szép hírt, és érdemet szerzett.

Tanulmányait 1753-tól Selmecbányán, 1756-tól Rimaszombatban, 1757–1767-ben Pozsonyban végezte. Közben 1761–1763-ban nevelő volt. 1767–1769-ben különböző németországi (Lipcse, Halle, Wittenberg, Berlin) egyetemeken tanult. Tanulmányútja során Rotarides Mihály magyar irodalomtörténeti anyagának kiegészítésén dolgozott.

Hazatérése után 1769-től tótkomlósi, 1780-tól cinkotai, 1783-tól jolsvai evangélikus lelkész és gömöri esperes.

Az első rendszeres magyar irodalomtörténet írója. Latin nyelvű egyházi műveket és szlovák prédikációkat is közreadott.

Főbb művei: Conspectus rei publicae literariae in Hungaria, 1785 (2. bővített és javított kiadás: 1808).

Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a losonci főgimnázium diákja lett. Középiskolai tanulmányait Selmecbányán fejezte be. Itt a bölcseleti tudományok mellett zenével és rajzzal is foglalkozott. Apja, miután papi pályára szánta, ő azonban orvos szeretett volna lenni, megvonta tőle az anyagi támogatást. Pólya előbb nevelői állást vállalt, majd Pestre kerülve 1824-ben megkezdte orvosi tanulmányait.

1830-ban avatták orvosdoktorrá. Hírnevét az 1831-es kolerajárvány elleni sikeres harca alapozta meg. 1832-ben lett az MTA levelező tagja (1858-tól volt rendes tag). Fáy András barátságának köszönhetően előkelő ismerősei és betegei lettek. Ez anyagilag is jól jövedelmezett, így 1842-ben városligeti telkén egy magán elmegyógyintézetet („Őrjintézet”) alapított, amely azonban mindössze 3 évig működött.

Igen termékeny cikkíró volt és nemcsak orvosi (és állatorvosi) témák foglalkoztatták, hanem a zöldség- és a gyümölcstermesztés is. Életének utolsó másfél évtizedében már nem folytatott orvosi gyakorlatot, hanem a kertészkedésnek szentelte idejét.

Főbb művei: Értekezés az ember belférgeiről, 1830; Tudnivalók a Pesten felállított privát elmekórintézetről, 1842; Az ember nemi tekintetben. Leírása az ember nemi részeinek egészséges és beteg állapotjokban, 1848.

Pesten hunyt el 1873. június 10-én

A felvidéki flóra kutatója, a növényfenológia egyik megalapítója volt tájainkon.

Életéről keveset tudunk. Az 1840-es években a losonci gimnázium tanára volt, és több tanítványát is (Fábry Jánost, Kunszt Jánost és másokat) is a botanika szeretetére nevelte.

1843-ban megkapta a Magyar Természettudományi Társulat díját A hegyi dombor (Dondia epipactis) mint honunk ritkább növénye c. dolgozatáért.

Első herbáriuma 1849-ben tűzvész martalékává vált, második növénygyűjteménye állítólag 825 példányt számlált.

Honvéd ezredes, kormánybiztos, az 1848/49 utáni magyar függetlenségi szervezkedés egyik vezéralakja.

Beniczky Irma írónő bátyja.

Tanulmányait a Selmecbányai Bányászati Akadémián végezte.

1835-ben lépett állami szolgálatba. Zólyom vármegye aljegyzője, majd 1840 és 1842 között alispánja volt. Az 1840-es években Kossuth Lajos híveként és a reformellenzék tagjaként részt vett a vármegye politikai életében.

Batthyány Lajos kormányának megalakulása után a felsőmagyarországi bányavárosok királyi biztosává nevezték ki. E minőségében sikeresen lépett fel a területen kirobbant társadalmi elégedetlenséggel, elsősorban a szlovák nemzetiségi mozgalmakkal szemben. 1848 júliusától részt vett a nemzetőrség szervezésében. 1848. szeptember 20-án Zólyom, Bars, Hont és Turóc vármegyék kormánybiztosává, a vármegyék nemzetőrségének főparancsnokává nevezték ki és megbízták egy tartalék sereg felállításával. A jelentős részben szlovákokból álló nemzetőr serege élén több sikeres ütközetet vívott a Galíciából betörő császári csapatok és szlovák felkelők ellen. 1848. december 4-én a budatíni ütközetben győzelmet aratott a Jozef Miloslav Hurban vezette szlovák felkelők felett. Hurban császári csapatok támogatásával rövidesen visszatért és december 11-én Budatínnél ismét megütközött Beniczky és Querlonde Ferdinánd alezredes magyar csapataival, de a hátában kitört tömeges népfelkelés hírére a Jablonkai-szoroson át ismét elhagyta az országot. A téli hadjárat megindulásakor a császári csapatok Christian Götz vezérőrnagy vezetésével benyomultak a Vág völgyébe és 1849. január 2-án Budatínnél legyőzték Beniczky csapatait, aki mintegy háromezer fős seregével a bányavárosoknál csatlakozott Görgei Artúr feldunai hadseregéhez. 1849 márciusában, a tavaszi hadjárat első szakaszában Görgei Artúr főparancsnok néhány száz fős különítmény élén kivezényelte a bányavárosok biztosítására. 1849. március 24-én Losoncon rajtaütött a császáriak közel ezer főből álló különítményén és háromszáz császári katonát fogságba ejtett. Csapataival jelentős szerepet játszott Felső-Magyarország középső részének felszabadításában. 1849 áprilisától ismét Zólyom vármegye és a bányavárosok kormánybiztosaként tevékenykedett. A cári intervenció megindulásakor egy ezerkétszáz fős különítmény élén sikeres gerillaharcot folytatott Grabbe vezérőrnagy Vág völgyébe benyomuló tizennyolcezer fős hadosztálya ellen, majd Komáromnál csatlakozott a magyar főerőkhöz.

A szabadságharc bukása után az aradi hadbíróság kötél általi halálra ítélte, amit később kegyelemből húsz év kényszermunkára változtattak. 1856 végén, az általános amnesztia során kiszabadult, és Pesten egy bányatársaság alkalmazottjaként dolgozott.

1861-ben a Határozati Párt tagjaként országgyűlési képviselő lett, mandátumáról azonban 1861 őszén az ideiglenes katonai igazgatás (provizórium) bevezetésekor lemondott. 1864-ben Almássy Pállal és Nedeczky Istvánnal szervezkedésbe kezdett Magyarország függetlenségének helyreállítására, amit az 1848-as törvények alapján képzeltek el. Az összeesküvőket (Almássy Pál, Nedeczky István, Lezsák Lajos, Sebess Emil, Szelestey László, Gáspár Lajos, Klementesz Gábor, Vidacs János, Asbóth Lajos, Máriássy Béla, Plachy Lajos, Nedeczky Jenő, Zambelly Lajos) azonban letartóztatták Beniczky Lajossal együtt és Pesten a Károly-kaszárnyában bebörtönözték őket. 1918-ban vált ismertté, hogy a szervezkedés egyik résztvevője, Asbóth Lajos az osztrák rendőrség besúgója volt. Beniczky Lajost 1865 januárjában előbb halálra, majd húsz év várbörtönre ítélték.

A kiegyezést követő kiszabadulása után részt vett a honvédegyleti mozgalom szervezésében, a Pest városi honvédegyletnek és a Honvédegyletek Országos Választmányának egyik alelnöke volt. 1868. július 16-án eltűnt, holttestét néhány nappal később a Dunából fogták ki. Mivel a kiegyezés után is következetesen kiállt a 48-as eszmék mellett, feltehetően politikai gyilkosság áldozata lett.

Visszaemlékezéseit Steier Lajos rendezte sajtó alá és adta ki Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és tót mozgalomról címmel Budapesten 1924-ben.

Pesten hunyt el 1868. július 16/17-én

Evangélikus líceumi tanár, orientalista, bibliafordító.

Lefordította a Bibliát a magyar evangélikusok számára – ez volt az első teljes, nyomtatásban megjelent magyar nyelvű evangélikus Biblia. Munkája szöveghű, de túlságosan erőltetett nyelvi megoldásai vannak, rengeteg tájnyelvi kifejezést is használ.

Tanult Selmecbányán, a teológiát Pozsonyban végezte; ezután két évig segédtanárként működött a gimnázium 3-5. osztályaiban. Ez idő alatt főleg a latin és a görög nyelvvel foglalkozott. 1853-ban külföldre ment:Halléban fél évig, Göttingenben másfél évig gyarapította teológiai és nyelvészeti ismereteit. Elsajátította a héberen kívül (amelyet már Pozsonyban is tüzetesebben tanulmányozott) az arab, a szanszkrit, a szír és a török nyelvet. Hazatérve, Pozsonyban gimnáziumi és teológiai tanárrá választották.

Krump családi nevét 1861-ben változtatta Kámoryra. 1885-ben vonult nyugdíjba.

Arab nyelvből fordított néhány cikket. Több terjedelmes műve és fordítása kéziratban maradt. A Koránt is lefordította arab nyelvből és magyarázatokkal látta el.

Főbb művei: Vallástan. Bevezetés az ó- és új- testamentomba és apokrif könyvekbe. Izrael népének történelme. Függelékek: tulajdonnevek elemzése, 1862; Röpirat a biblia új magyar fordításának ügyében, 1863; Biblia, az az szentírás, mely az egész ó- és új-testamentomot foglalja magában. Az eredetiből ford., 1864, 1870.

Pozsonyban hunyt el 1903. február 3-án.

Apja id. Podhragyay Pál Prencsfalun (Berencsfalu) volt vendég kocsmáros.
A gimnázium I-V. osztályait Selmecbányán, a többit  Nyitrán és  Nagyszombatbann, a teológiát  Esztergomban végezte.  1866. február 25-én felszentelték. Káplán volt  Aranyosmaróton,  1874-ben plébános lett  Ohajon,  1882-ben  Garamszőlősöm,  1892-ben Selmecbányán, ahol ugyanazon év áprilisában prépost lett.
1865-ben az esztergomi új papnevelő megnyitására egy latin nyelvű dolgozatot írt Merita Archi-Episcoporum Strigoniensium de scientiis et educatione címmel. A Katolikus Néplapban jelent meg egy cikke A káromkodás rossz hatása, rútsága s bűnsúlya címmel.

Apja királyi bányafelőr volt.
A gimnázium hat osztályát  Selmecbányán, a VII. és VIII.-at  Nyitrán végezte 1866-ban. Ekkor a kegyes tanítórendbe lépett. 1869–70-ben a novíciusi év után a rózsahegyi gimnáziumban volt próbaéves tanár. A teológiát 1870–71-ben Nyitrán végezte.
1871-72-ben Nyitrán, 1872–73-ban Szentgyörgyön 1873–76-ban ismét Nyitrán főgimnáziumi tanár volt. 1872. augusztus 2-án Nyitrán pappá szentelték.
1876–84-ben Budapesten volt főgimnáziumi tanár, közben 1876–1879-ben az egyetemet látogatta és 1879. május 24-én tanári oklevelet szerzett természetrajzból és vegytanból. 1879–84-ben a piaristák főgimnáziumi konviktusában volt prefektus. 1884–85-ben lett házfőnök és igazgató a kisszebeni gimnáziumban. 1885–1887-ben a  trencséni főgimnázium igazgatója volt. 1887-90-ben a magybecskereki rendház főnöke és a községi főgimnázium igazgatója. 1890-től a magyaróvári rendházban házfőnökként és gimnáziumi igazgatóként működött.
Szenvedélyes utazó volt. 1876-tól majdnem minden szünidejét utazásra fordította. Beutazta Magyarországot, Európát (Oroszország kivételével). Konstantinápolyból Ázsiába és Spanyolországból Afrikába is tett kirándulást. A  Mosonmegyei Történelmi és Régészeti Egylet elnöke és a Széchenyi-kör alelnöke volt. Nyugalomba vonulását követően Selmecbányán élt.
Cikkeket közölt a Természettudományi Közlönyben, gimnáziumi értesítőkben, korabeli vidéki lapokban. Népszerű előadásokat tartott a trencséni természettudományi egylet estélyein: az egérről, a kátrányról, a glicerinről, anilinről, a szalonok virágairól és ápolásukról. A magyaróvári Széchenyi-körben vetített képekkel: a gleccser világról, néhány utazásról, Spanyolországról és bikaviadalairól, Párizstól Rómáig a Riviérán át. Március 15-én többször tartott ünnepi beszédet Széchenyi István, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály emlékezetére. Szerkesztette a Trencsénmegyei természettudományi egylet kétnyelvű (magyar és német) Évkönyvét (1885).
Főbb művei: A magyaróvári gymnasium története 1739-1894, 1896; A magyaróvári gymnasium könyvtára és tanszergyűjteményei, 1896; Utazás az északi fokig, 1897; A magyaróvári tornacsarnok, 1899; A Brenneren át az Adriához, 1901; Négy hét a pyrenaei félszigeten, 1905.

Gazdaságpolitikus, publicista, az MTA levelező, majd tiszteletbeli tagja.

Erdélyben, Csombordon született 1830. július 9-én.

Gazdaságpolitikusként sokat fáradozott a magyar mezőgazdaság fellendítéséért, és aktívan közreműködött különböző kiállítások megszervezésében. Különösen jelentős az a szervezői munkássága, amelynek köszönhetően a magyar mezőgazdaság európai színvonalra emelkedett és a magyarországi agrártermékek előnyös feltételek mellett jutottak el a nemzetközi piacokra. Kemény Gábor kezdeményezésére fontos törvények születtek, amelyek az erdőgazdálkodást és az erdők védelmét szabályozták, ő szervezte meg a filoxéra és a különböző állati betegségek elleni védelmet, de minisztersége idején létesültek az első agrárszakiskolák is Magyarországon. A közlekedési tárca irányítójaként a magyarországi vasúthálózat fejlesztését tekintette fontos feladatának. Publicistaként számos írást közölt a nemzetiségi kérdésről is, amelyről igen korszerű elveket vallott.

Középiskolai tanulmányait a nagyenyedi református kollégiumban végezte, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc idején minisztériumi fogalmazó volt.

1850–1851-ben a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián természettudományi tárgyakat hallgatott, 1851–1852-ben hosszabb németországi és svájci tanulmányúton járt, majd Erdélybe visszatérve ottani birtokainak, illetve ajnácskői uradalmának a gazdaságát irányította.

Az 1860-as évektől kezdve előbb az erdélyi, majd az országos politikai életbe is bekapcsolódott. Évekig országgyűlési képviselő volt, majd az 1870-es években előbb belügyi államtitkárként, majd 1878 decembere és 1882 októbere között földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterként tevékenykedett. 1882 augusztusa és 1886 szeptembere között közmunka- és közlekedési miniszter volt. Emellett az Erdélyi Ref. Egyházkerület fő gondnoki tisztét is ellátta.

1864-ben az MTA levelező, majd 1886-ban tiszteletbeli tagjává választotta. 1878-tól a Magyar Történelmi Társulat alelnöke, majd 1887-től elnöke volt.

1888 tavaszán váratlanul megbetegedett, panaszaira Karlsbadban keresett enyhülést, állapota azonban tovább romlott és ajnácskői birtokán hunyt el, itt is helyezték örök nyugalomra.

A selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián 1894-ben szerzett oklevelet.

1898-ban állami szolgálatba lépve felvidéki, erdélyi állomáshelyeken szolgált. 1918 után Budapesten tevékenykedett és erdőtanácsosként vonult nyugalomba 1927-ben. Régészeti, földrajzi és etnográfiai kérdések is foglalkoztatták. Az ókori csillagász, geográfus és matematikus, Klaudiosz Ptolemaiosz Geographia c. művében szereplő ókori településeket ókori világtérképre rögzítette.

Fő műve: Excerptum ex opere: Explicatio Geographiae Claudii Ptolemaei.

Budapesten hunyt el 1947. március 19-én