Bártfa

Szülővárosa költségén 1566-tól Wittenbergben, majd Lipcsében és Bázelben tanult filológiát és orvosi tudományokat. Latinul verselt és a matematikában is járatos volt, ezért 1575-ben az augsburgi gimnázium matematika, logika és ékesszólás tanárává is megválasztották. Az orvosdoktori cím megszerzését (Bázel, 1576. április 12.) követően tanított a bázeli egyetemen, majd Augsburgban orvosi praxist is folytatott és egy helyi patrícius lányát feleségül véve végleg letelepedett a városban. 1580–1617 között a városi gimnázium igazgatója volt.

Számos latin és német nyelven írt művet publikált. Földrajzi témájú az Epitome geographiae veteris et novae, amely egyfajta fizikai és csillagászati földrajznak tekinthető és összegezte benne a földdel kapcsolatos ismereteket. Emellett több, a gyógynövényekkel, az állatokban található gyógyhatású anyagokkal foglalkozó latin nyelvű munkát fordított németre, de görög szerzőket is átültetett latinra. Legjelesebb műve a Thesaurus Sapientiae et Linguae Germanicae, cum significatione Haebraica, Graeca, Anglica, Hungarica, Italica etc. Pars I. Augustae Vindelicorum, 1616, amelyet azonban már halála miatt nem tudott folytatni.

Augsburgban hunyt el 1618. május 31-én,

Életéről kevés megbízható adatot tudunk. A nagyszombati egyetem orvosi karán 1774-ben az elsők között szerzett orvosdoktori oklevelet. Disszertációját (Flora Tyrnaviensis indigena pars prima… 1744) Winkler József Jakab vezetésével Nagyszombat környékének növényvilágáról írta. Két új növényfajt (Dactylis polygama és Thesium arvense) is leírt. Mint Ivan Hrabovec szlovák botanikatörténész megjegyzi: „A disszertáció szomorú képet nyújt Nagyszombat botanikailag végtelenül kietlen környékéről, megállapítja, hogy egyes növénycsaládok teljesen hiányzanak. A munka elején a szerző ismerteti azokat a jeleket, melyeket a növények leírásánál használt. A kilencedik oldaltól kezdve 120 növényt sorol fel, ír le.”

1787-től Gyöngyösön és Hatvanban praktizált.

Halálának helye és ideje ismeretlen.

Zeneserző, karmester, hegedűművész.

Iskolai és zenei tanulmányait szülővárosában kezdte. 1845-ben több szerzeményével  Bécsbe ment, hogy ott magát kiművelje és egyszersmind a hegedűjátszásban is tökéletesítse. Hegedűsként tagja lett az udvari operaháznak, ahonnan 1854-ben Berlinbe szerződtették, mint a Sommer-féle zenekar karmesterét. Itt mint magánhegedűs és több sikeres tánczene szerzője jó nevet szerzett. 1863-ban Wiesbadenban a helyi katonazenekar, 1867-ben a városi fürdő zenekarának karmestere lett. Ebben a minőségében 1873-ig működött. A dirigálás mellett zeneszerzőként és szövegíróként is aktív volt.

 Németországban sokat fáradozott a magyar zene terjesztéséért. Eredeti műveket mutatott be, de átiratokat is készített. Szülővárosában 2000 után megalakult a Kéler Béla Társaság, amely a zeneszerző emlékének ápolását, zenei örökségének publikálást, a Kéler művek kottáinak és az azok nyomán készült felvételeknek a terjesztését tűzte ki céljául.

Főbb művei: Magyar vígjáték (nyitány); Katonaélet; Bártfai emlék op. 31 (csárdás); Magyar takarodó; Ladies Polka op. 29.

Wiesbadenben hunyt el 1882. november 20-án.

Szülővárosában kezdte elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait, Kassán érettségizett, majd Pesten végezte el az orvosi egyetemet 1857-ben. Közben a bécsi egyetemen természettudományokat is hallgatott.1860-ban az Magyar Nemzeti Múzeum állattani osztályának őrsegéde, valamint a pesti Főreáltanoda helyettes természetrajz tanára volt. 1861–1869-ben fürdőorvosként dolgozott Bártfán. Ezt követően kinevezték Zemplén vármegye tiszti főorvosává és Sátoraljaújhelyen telepedett le. Nagy érdemeket szerzett az 1872/73-as Zemplén megyei kolerajárvány leküzdésében. 1892-ben miniszteri osztálytanácsossá nevezték ki és elsősorban a közegészségüggyel, a járványos betegségek, az alkoholizmus, a tuberkulózis elleni védekezéssel kapcsolatos feladatokat látott el. Több mint 20 éven át a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének titkára, majd elnöke is volt. 

Az MTA már 25 évesen levelező tagjává választotta. Jelentős része volt a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek újjászervezésében, az üléseknek egy alkalommal titkára, majd alelnöke is volt. A törvényszéki orvostan magántanára is volt a nagyváradi jogi akadémián, később a pesti egyetemen A hamisított tápszerek vizsgálatának tana tárgykörben tartott előadásokat. Az ízeltlábúakkal is foglalkozott (pókok, bogarak, hártyásszárnyúak, egyenesszárnyúak, méhek). Különösen Zemplén megye rovarvilágát tanulmányozta. Számos európai országban tett tanulmányutat, erről rendszeresen részletes beszámolókat közölt a lapokban. 

Fia, Chyzer Béla (1868. június 15. – Budapest, 1910. január 12.) is Bártfán született és a budapesti egyetemen szerzett orvosi diplomát 1891-ben. A munka-egészségügytan jeles művelője volt.

Chyzer Kornél Budapesten hunyt el 1909. szeptember 21-én. Bártfán temették el.

Főbb művei: A pesti levéllábú héjanczokról (1861); Magyarország édes vízi halainak rendszeres átnézete (1863); Zemplén megye közegészségügyi viszonyai (1871); Zárójelentés a phylloxera kutatásról Sátoraljaújhelyen… (1880); Adatok Zemplén megye természetrajzi ismeretéhez (1882); Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei (1885); Közegészségügyi bajaink összefüggése természettudományi ismereteink hiányosságaival (1886); Zemplén vármegye méhféléi (1887); Araneae Hungariae I-II. kötete (a magyarországi pókokról, Ladislaus Kulczynskivel, 1891–1897); Elmebetegügy, iszákosok menedékhelyei és védekezés a tüdővész ellen (Niedermann Gyulával, 1897) 

1860-tól foglalkozott műemlékvédelemmel, az épített örökség művészettörténeti feldolgozásával. Egyik kezdeményezője volt a veszélyeztetett műemléképületek megóvásának és restaurálásának.

Apja lengyel származású kisnemes volt. Szülővárosában kezdte tanulmányait, majd Sátoraljaújhelyen, Rozsnyón, Lőcsén tanult. 1863–1866-ban előbb Budán, majd Bécsben műszaki egyetemi tanulmányokat végzett és szerzett mérnöki oklevelet. Rövid ideig Bártfán, 1867–1868-ban Körmöcbányán, 1868–1897 között a kassai királyi főreáliskolában ábrázoló mértant és építészetet oktatott.

Az 1878. évi párizsi világkiállításon díszoklevéllel és ezüstéremmel jutalmazták a középkori és reneszánsz kori magyarországi művészetet bemutató albumát. 1880-ban lett az MTA levelező tagja.

Szorgalmas cikkírója volt a korabeli lapoknak és folyóiratoknak is, amelyekben elsősorban művészettörténeti témájú írásokat közölt.

Főbb művei: Felső-magyarországi utirajzok; Bártfa középkori emlékei I-II., 1879-1880; Magyarország középkori és renaissance-stilű műemlékei, 1885; A renaissance kezdete és fejlődése különös tekintettel hazánk építészeti műemlékeire (akadémiai székfoglaló), 1881; Felsőmagyarországi műemlékek és régiségek, 1888; Kassa város középkori és renaissance-stilű műemlékei, 1895; A pusztuló nemzeti műemlékeink megóvása és fenntartása érdekében, 1898.

Kassán hunyt el 1909. november 2-án.

Sebész, nőgyógyász, kórházigazgató.

A magyar orvosi szaknyelv tovább fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Budapesten szerzett orvosi oklevelet 1870-ben, majd rövid idegig a Torontál megyei Bébán volt körorvos.

1868-tól Czakó Kálmánnal a Munkások Újságja c. lapot szerkesztette és rendszeresen publikált az Orvosi Hetilapban és a Pester Medizinal Presse folyóiratban is. 1873-ban Vutkovics Sándorral elindította a Pozsonyvidéki Lapokat. 1892-től haláláig a pozsonyi országos kórház igazgatója volt.

Legfontosabb munkája: Orvos-gyógyszerészeti műszótár, 1885.

Pozsonyban hunyt el 1896. április 6-án.

Prágában született 1841. január 18-án.

Német ősei 150 évre visszamenőleg kő- és fafaragással foglalkoztak Csehországban, de az ő művészete a „magyar Nürnbergnek” is nevezett Bártfán teljesedett ki.

Első kiképzését Prágában kapta, az iparművészeti iskolában. Innét a Bécsi Akadémiára került, ahol Enger és Bauer professzorok mellett fejezte be tanulmányait. Miután elbúcsúzott az akadémiától, Kletus műépítő Mariazellbe küldte, hogy egy csúcsíves tornyot restauráljon. Hölzel kitűnően elvégezte a feladatot. Felfigyelt rá Simor János, akkori győri  püspök, aki  Győrbe hívta, hogy restaurálja a karmeliták templomát. Innen gróf Athems Ottokár hercegpüspök megbízásából Grazba utazott, ahol ugyancsak egy templomot kellett restaurálnia. Marburgban gróf Brandis palotájára Netzer költő szobrát formázta meg.

1868-ban már Magyarországon alkotott  Izsó Miklós műtermében, ahol több évet töltött. Jellemző kettejük kapcsolatára, amit Izsó halála alkalmából említ a nekrológban: a „Búsuló juhászt” Izsó kis modellje után részben ő dolgozta ki, és közreműködött a „Fonó lány” megmintázásában is. Izsó akkor még élő öccse, Izsó József színész egy napilapban megjelentetett nyilatkozatban cáfolta ugyan ezt a kijelentést, ennek ellenére valószínűnek tűnik, hogy az idős mester igénybe vette a fiatal tanítvány segítségét, mivel az általános gyakorlatnak számított.

Miután megvált Izsótól, Steindl Imre két feladattal is megbízta, formázza meg a  máriafalvi templom díszítő-szobrászati műveit, majd a kassai dóm déli kapujának hiányzó szobrait. Ezek közül legismertebb Hölzel 1884-ben alkotott  Mátyás király szobra. Trefort Ágoston kultuszminiszter Bártfára küldte, hogy ott a templombelső szobrászati díszítéseit elvégezze. Ezután a kassai dóm egyházi bútorainak és a bártfai templom egész belső felszerelésének munkálataival bízták meg. E megbízatások miatt telepedett le Hölzel Bártfán, és vállalkozott a műhelyében jelentkező tanulók kiképzésére. A „magyar Nürnberg” megragadta: letelepedett és hosszú éveken keresztül azon igyekezett, hogy Magyarországon is fellendüljön a fafaragás művészete. Jelentősek fa oltárszobrai, a  milleniumi ünnepség alkalmából nagy aranyéremmel és oklevéllel tüntették ki.

Ötvennél is több tanítványt tanított meg a fafaragásra, akiknek nagy része azonban csak külföldön tudott érvényesülni.

1902-ben nagy csapás érte. Bártfán kegyetlen tűz pusztított és Hölzel iskolája sem maradt ki ebből. Számos alkotása a lángok martaléka lett. A katasztrófa lesújtotta és néhány hónappal később meghalt.

Hölzel Mór fia, Hölzel Albin, szintén képzőművész volt.

1903-tól a Mintarajz- és Rajztanárképző-iskola tanulója volt, itt olyanok tanítottak, mint  Nádler Róbert, Hegedűs László és  Zempléni Tivadar.  1907-ben megszerezte rajztanári diplomáját és a Székesfővárosi Községi Iparrajziskola tanára lett és a könyvkötészeti tanműhelyt vezette egészen  1920-ig. A kommün idején vállalt szerepe miatt felfüggesztették ipar-rajziskolai tanári állásából, és  B-listára helyezték.

Tanítványai azonban nem hagyták el mesterüket és arra kérték, indítson számukra magániskolát, mivel a történtek után otthagyták az iparrajziskolát. Így  1920-ban létrejött Jaschik magániskolája, amelynek helyszínéül saját és felesége otthona és egyben műterme szolgált. A belépést nem tette felvételi vizsgától függővé: az ő elve az volt, hogy rajzolni bizonyos mértékig mindenki tud. A növendékek tervezői oktatásába Jaschik felesége, Müller Mária is bekapcsolódott. Tanítványai révén az 1920-as évek elején kapcsolatba került  Rabinovszky Máriusszal és feleségével,  Szentpál Olgával, aki mozgásművészeti iskolát vezetett.

1925 és 1944 között színpadművészként és játékmesterként dolgozott Németh Antallal, aki a Nemzeti Színház rendezője, majd később igazgatója volt, és 1925-től 1927-ig díszlettervezői és színpadtörténeti előadásokat tartott Jaschik növendékeinek. Jaschik Álmos Magyarországon elsőként vezette be a színpadi makettépítés oktatását.

A harmincas években a magyar népmese-illusztráció foglalkoztatta. Ekkor készült rajzsorozataiból keletkezett A gyémántkrajcár című animációs mesefilmje (1942–1944). Újító jellegű mesefilm-kísérleteibe tanítványait is bevonta. Nevéhez fűződik számos pengő bankjegy grafikai terve is. Ma a Jaschik Álmos Művészeti Szakképzőiskola és a Jaschik Álmos Művészeti Gimnázium viseli a nevét Budapesten.

Budapesten hunyt el 1950. szeptember 12-én.

1905-től 1908-ig Koessler János volt a mestere, nála zeneszerzést és orgonálást tanult. Ezután Lipcsében Karl Straubénél és Siegfried Karg-Elert zeneszerzőnél, majd Franciaországban Charles-Marie Widornál, a századforduló egyik legkiválóbb orgonaművészénél folytatott tanulmányokat.

Virtuóz orgonajátékosként működött,  Magyarországon és külföldön is koncerteket adott. 1913-tól a Nemzeti Zenedében, majd a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanított. 1914-től a budapesti  Szent István-bazilika, majd 1923-tól haláláig a  Deák téri evangélikus templom fő orgonistája is volt.

1921-ben lett a Zeneművészeti Főiskola tanára, ahol az orgonatanszak professzoraként az orgona mellett orgonaismeretet, orgonatervezést és kargyakorlatot, a protestáns egyházzenei tanszakon liturgikát, egyházi éneket és egyházzenei irodalomismeretet is tanított. Egyforma érdeklődéssel tanította a régi mesterek, Buxtehude, Frescobald, Bach műveit éppen úgy, mint a romantikus és az utánuk következő zeneszerzők,  Cezar Frank, Liszt Ferenc vagy Reger kompozícióit. Figyelemmel kísérte a kortárs zenei alkotásokat is.

1950-ig, nyugdíjazásáig, kitűnő orgonisták nemzedékeit nevelte fel, tanítványai közé tartozott Gergely Ferenc, Kovács Endre. Az orgonatanszakon Rezessy László (1912-1997) karnagyot, orgonaművészt, a későbbi tanszékvezető főiskolai tanárt is Zalánfy tanította.

Zalánfy mint orgonaszakértő és orgonatervező szorgalmazta, hogy a régi  barokk és a francia orgonaépítés hagyományain alapuló modern orgonatervezés-szerkesztés eredményei a magyar orgonaépítészetben is minél nagyobb teret nyerjenek. E törekvésének egyik legjobb eredménye az óbudai evangélikus templom általa tervezett orgonája volt. Ez a hangszer, amelyet a Rieger orgonagyár 1939/40-ben Zalánfy terve alapján épített, a szakértők szerint a főváros akkor legszebb hangú orgonája volt, azonban Budapest ostromakor, 1944 Szilveszter éjszakáján elpusztult.

Zalánfy zeneszerzői munkásságát tekintve a kétkötetes orgonaiskolán (Az orgonajáték művészete) kívül kiadatlan korálelőjátékokról és kórusművekről tudunk. Orgonakísérettel látta el és kiadta Luther Márton vallásos költeményeinek dallamait és közreadta Bach Nyolc kis prelúdium és fúga című művét, valamint manuál-korálelőjátékainak sorozatát. Több különféle, orgonaépítéssel kapcsolatos értékes tanulmánya is megjelent.

Főbb művei: Az orgonajáték művészete I.: Manuál iskola, 1948; Az orgonajáték művészete II.: Pedáliskola, 1948.

Budapesten hunyt el 1959. május 15-én.

Hlinskoban (Csehország) született 1840. február 26-án.

Prágában végezte tanulmányait és 1857-ben, alig 17 évesen már mint kataszteri mérnök érkezett Magyarországra, ahol a Dráván túli vidéken tevékenykedett.

1870-ben az állami nyomda kartográfiai osztályához került és fokozatosan a ranglétra legfelső fokára jutott.

1897-ben vonult nyugdíjba és Bártfán telepedett le. Egyik méltatója szerint Lipszky János (1766–1826) és Schedius Lajos (1768–1847) után ő tett a legtöbbet a magyar kartográfiáért. Kb. 150 térképet készített. Az egyik legjelentősebb az 1888-ban kiadott „Magyarország közigazgatási térképe 1:900 000”.

1895-ben megszerkesztette Magyarország földművelési térképét, 1901-ben pedig „Magyarország és Horvátország közigazgatási és közlekedési térképé”-t. Elkészítette Budapest és Pest megye térképét, közreműködött iskolai atlaszok megrajzolásában és kiadásában. Ő felügyelte a Pozsonyban működő Enea Lanfranconi (1850–1895) olasz mérnök által a Duna magyarországi szakaszáról rajzolt hossz-szelvényének a nyomdai munkálatait. Nyugdíjasként fogott bele a Földrajzi Társaság által szerkesztett „Nagy Magyar Atlasz” megvalósításába.

A budapesti Tudományegyetemen 1936-ban jogi és államtudományi doktorátust szerzett. Okleveles ügyvéd. 1942-ben a budapesti Tudományegyetemen az alkotmányjog magántanára.

1944 március eleje óta Svájcban élt, ahol közírói és előadói tevékenységet folytatott.

1947 és 1951 között Fribourgban az Institut des Sciences Sociales et Politiques munkatársa. Részt vett a Pax Romana katolikus egyetemi szövetség munkájában és a katolikus szakszervezeti mozgalomban.

1951 augusztusában a Szabad Európa Rádió müncheni hírosztályára került, 1954-től 1967-ig annak főnöke, majd 1967 és 1979 között a magyar osztály helyettes igazgatója volt. Nyugalomba vonulása után az Egyesült Államokban telepedett le és származástannal foglalkozott.

Írásai a többi között a Katolikus Szemlében, az Új Látóhatárban és az Új Európában jelentek meg.

Főbb művei: Kardinal Mindszenty (életrajz németül, franciául, hollandul, spanyolul is) 1949; Ungarn vom heiligen Stephan bis Kardinal Mindszenty, 1950; Christentum und Staat. Gedanken zu einer christlichen Verfassungslehre, 1953; Missverständnisse im Kalten Krieg, 1955; A magyar forradalom tanulságai, 1960 (németül: 1961); 1956 október. A magyar forradalom történelmi kiértékelése, 1966; Europäische Stammtafeln, 1989.

Az USA-ban hunyt el 2000 után