Beckó

Honvédőrnagy, az 1848/49-es magyar szabadságharc mártírja.

Mednyánszky Cézár tábori főlelkész bátyja, Mednyánszky László festőművész nagybátyja. A középbirtokos főnemesi báró  Mednyánszky családban született. Apja, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky József (1789-1868), császári és királyi kamarás, főhadnagy, anyja, vhiri Richter Eleonóra (1798-1889) volt.
1835-ben a  Magyaróvári Gazdasági Felsőbb Magánintézetben folytatott tanulmányokat.
Két évet töltött a  tullniutásziskolában, majd 1838-ban belépett a magyar királyi testőrségbe. Itt szoros barátságot kötött  Görgei Artúrral.
 1846-ban kilépett a hadseregből és feleségül vette gróf Mailáth Máriát. Bars vármegyében telepedett le, ahol feleségének voltak birtokai. Az utolsó rendi országgyűlésen  Bars vármegye követe volt és 1848 elejére már ismert személyisége volt a magyar politikai életnek.
1848. június 15-én önként jelentkezett a honvéd hadseregbe. Katonai szolgálatát főhadnagyként barátjával, Görgei Artúrral együtt az 5. honvédzászlóaljban kezdte. A zászlóalj augusztus 3-ától részt vett a  délvidéki harcokban.
A bécsi udvar és a magyar országgyűlés nyílt szakítása után  szeptember 27-én az újonnan szervezett 28. honvédzászlóalj századosává nevezték ki, de a szolgálatot itt nem vette fel, mert október végén  Kossuth utasítására az  Országos Honvédelmi Bizottmány őrnaggyá és a  Vág vonalát védő  Lipótvár erődítési parancsnokává nevezte ki.
A kinevezéskor már Görgei volt Kossuth katonai tanácsadója és valószínű, hogy ő hívta fel Kossuth figyelmét a képzett hadmérnök Mednyánszky Lászlóra. Kossuth egyébként is egy megbízható tisztet akart küldeni Lipótvárra, mert – mint később bebizonyosodott, joggal – nem bízott a vár parancsnokában  Ordódy Kálmán őrnagyban.
Mednyánszkynak jelentős érdemei voltak abban, hogy a korszerűtlen kis vár mintegy ezerötszáz főnyi helyőrsége több mint négy hétig ellenállt  Simunich tábornok ostromló seregének. A tisztek között végzett agitációval többször sikerült megakadályoznia a vár feladását.
Az  1849. február 2-án tartott haditanácson azonban már ismert volt, hogy Görgei felmentő hadserege nem ér el a várig, így a tisztek a vár feladása mellett döntöttek. Mednyánszky László és Gruber Fülöp tüzérhadnagy ekkor is a vár feladása ellen foglalt állást, azonban Ordódy a császáriakkal folytatott rövid tárgyalás után feltétel nélkül letette a fegyvert.
A megadást követő hadbírósági tárgyaláson Ordódy azt vallotta, hogy a várat csak Mednyánszky és társai terrorjának engedve nem adta fel, így Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt  április 22-én kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet sem Windischgräty, sem  Welden nem erősítette meg, Haynau azonban már kinevezése után néhány nappal elrendelte végrehajtását, ami  június 5-én a  Szamárhegyen meg is történt. Így Mednyánszky László és Gruber Fülöp vált a  Haynau nevéhez kötött megtorlás első vértanújává.
Pozsonyban hunyt el 1849. június 5-én.

Mednyánszky László honvédőrnagy öccse, Mednyánszky László festőművész nagybátyja. A főnemesi báró aranyosmedgyesi  Mednyánszky család sarja. Apja, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky József ( 1789-1868), császár és királyi kamarás, főhadnagy, anyja, vhiri Richter Eleonóra ( 1798-1889) volt. Teológiai tanulmányai elvégzése után (ehhez vallásos anyja ragaszkodott),  1847. július 20-án szentelték pappá. Hívatását  Dévényben, majd  Zohorban gyakorolta.
Főrendként részt vett az 1847–48-as, utolsó rendi országgyűlésen. A franciaországi forradalmi események hatására kezdetben konzervatív politikai nézeteit feladta és egyre inkább a liberális eszmék hirdetőjévé vált.
 1848 decemberében híveivel együtt gyűjtést rendezett a sebesült honvédek számára.  1849 anuárjában csatlakozott  Görgei Artúr feldunai seregéhez, és áprilistól a hadtest főlelkésze lett. A magyar hadsereg tábori lelkészeinek nem volt katonai rangjuk, de a csatatéren is jelen kellett lenniük, és gyakran a harcban is szerepet vállaltak. 1849.  február 27-én, a  kápolnai csata második napján Mednyánszky Cézár kereszttel a kezében vezette rohamra a Zanini gyalogezred katonáit. 1849. június 24-én Görgei Artúr hadügyminiszter kinevezte a minisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosává.
A szabadságharc leverése után, 1849 augusztusában édesanyja rokonaihoz, Franciaországba menekült. Jó barátságban volt  Teleki Lászlóval és  Kossuth Lajos megbízottjaként a francia baloldallal tartott kapcsolatot. Távollétében a császári hadbíróság kötél általi halálra ítélte és nevét jelképesen bitófára szegezték.
Az  1850-es évek elején súlyos magánéleti válságba került, eljegyezte egy francia képviselő leányát és  1851-ben kilépett a papi rendből. Hogy anyagi ügyeit rendezhesse, 1853-ban kölcsönt vett fel és egy hajórakomány áruval  Ausztráliába indult. Az áru az úton tönkrement, ezért Ausztráliában aranyásással kezdett foglalkozni, de egy rablótámadás következtében bal karját elvesztette.
 1854-ben az Amerikai Egyesült Államok érintésével visszatért Franciaországba. Sem magánéleti, sem anyagi problémái nem rendeződtek, ezért néhány év múlva öngyilkosságba menekült. Visszaemlékezéseit Báró Mednyánszky Cézár emlékezései és vallomásai az emigrációból címmel  1930-ban adták ki  Budapesten.
Hyeresben (Franciaország) hunyt el 1857. április 20-án.

Az ősrégi magyar nemesi származású báró aranyosmedgyesi  Mednyánszky család sarja volt. Apja, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Ede ( 1823-1895), anyja, szirmai és szirmabessenyői Szirmay Mária Anna (1823-1883) volt. Apai nagyszülei báró aranyosmedgyesi Mednyánszky József ( 1789-1868), császár és királyi kamarás, főhadnagy, és vhiri Richter Eleonóra ( 1798-1889) voltak. Anyai nagyszülei szirmai és szirmabessenyői Szirmay Boldizsár ( 1790-1856) és ózdi Sturmann Mária (1799-1831) voltak. Anyai dédapja, ózdi Sturman Márton (1757-1844), Gömör megyei birtokos, vasgyáros volt. Nagybátyja, Mednyánszky László honvédőrnagy az  1848/49 forradalom és szabadságharc egyik első vértanúja. Édesanyjának, Szirmay Mária Annának, az elsőfokú unokatestvére, fáradi  Veres Pálné beniczei, micsinyei és pribóczi Beniczky Hermin Karolina (1815-1895) a magyar nőnevelés úttörője, az Országos Nőképző Egyesület alapítója volt.
 Nagyőr hosszú időn át Horváth-Stancsics, majd a szirmabesenyői Szirmay család birtoka volt. Ennek az ágának az utolsó sarja, Szirmay Boldizsár, 1856-ban történt halála után a birtok és a kastély leánya, Szirmay Maria Anna férjére, Mednyánszky Edére száll. A fiatal házasok, akiknek ekkor már két gyermekük, Mednyánszky László és húga Margit volt, 1861-ben költöztek át Beckóról, miután a nagyőri kastélyt újították fel. Mednyánszky Münchenben, majd  1873-1877 között  Párizsban tanult.  Barbizonban Paál László társaságában festett. 1880-tól Bécsben és Beckón élt, felváltva. 1888-1892 között Párizsban élt.
 1888-ban  Budapesten aranyérmet kapott.
Tájfestészete a  barbizoni felfogásból indult, de örökös vándorlása során a természet alapos ismeretéből festői igényessége rendkívüli erejű műveket alkotott. A század vége felé az élet peremén élők felé fordult. Nyaranta Nagyőrön dolgozott, de a Tátrától az  Adriáig bejárt minden vidéket, ha arra felé vitt útja, szívesen elidőzött a  szolnoki művésztelepen és a Nagyalföld más tájain is alkotott, ezért az  alföldi festőkhöz is kapcsolják művészetét. Képein túladva, pénzét a rászorulók közt szétosztva, a létminimum határán élt. A naplóját franciául és magyarul író báró, mély műveltségű művész, egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára, szüntelen gyalogos vándorutakon járt. Járványos betegeket ápolt, az 1879-es nagy szegedi árvíznél segített, a csavargóknak próbált megélhetést szerezni.
 Vágó Pállal, Olgyay Ferenccel együtt jócskán besegített 1893-1894-ben  Feszty Árpádnak a „Magyarok bejövetele” c., azóta  Feszty-körképként híressé vált történelmi képének megfestéséhez. Mind Vágó, mind Mednyánszky kitűnő alakábrázoló, Olgyay pedig jó tájfestő volt. Képein rendkívüli lelki mélységben ábrázolja a magányt, a kiszolgáltatottságot. Kritikusait is megdöbbentette a borzongató realitás, ahogy a születéstől már végleg nyomorra ítélt embereket bemutatja. Csavargóképei egyre tömörebbek. Az első világháború csak drámaibb színtere volt a szenvedésnek és halálnak, harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt mint a háborúról tudósító művészcsoport (Kunstgruppe) tagja.
A társtalan, magányos művész a kor alapkérdéseire adott műveivel drámai választ. A harctéren megsebesült, nagy betegen, magányosan hunyt el bécsi műtermében. A  budapesti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Rendkívül termékeny alkotó volt.  Számos műve került külföldre. Festményeinek, rajzainak száma bizonyára meghaladja a 3000-et (lehet, hogy a 4–5 ezret is eléri).
Bécsben hunyt el 1919. április 17-én.