Szepesbéla

Az ősrégi magyar nemesi származású báró aranyosmedgyesi  Mednyánszky család sarja volt. Apja, báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Ede ( 1823-1895), anyja, szirmai és szirmabessenyői Szirmay Mária Anna (1823-1883) volt. Apai nagyszülei báró aranyosmedgyesi Mednyánszky József ( 1789-1868), császár és királyi kamarás, főhadnagy, és vhiri Richter Eleonóra ( 1798-1889) voltak. Anyai nagyszülei szirmai és szirmabessenyői Szirmay Boldizsár ( 1790-1856) és ózdi Sturmann Mária (1799-1831) voltak. Anyai dédapja, ózdi Sturman Márton (1757-1844), Gömör megyei birtokos, vasgyáros volt. Nagybátyja, Mednyánszky László honvédőrnagy az  1848/49 forradalom és szabadságharc egyik első vértanúja. Édesanyjának, Szirmay Mária Annának, az elsőfokú unokatestvére, fáradi  Veres Pálné beniczei, micsinyei és pribóczi Beniczky Hermin Karolina (1815-1895) a magyar nőnevelés úttörője, az Országos Nőképző Egyesület alapítója volt.
 Nagyőr hosszú időn át Horváth-Stancsics, majd a szirmabesenyői Szirmay család birtoka volt. Ennek az ágának az utolsó sarja, Szirmay Boldizsár, 1856-ban történt halála után a birtok és a kastély leánya, Szirmay Maria Anna férjére, Mednyánszky Edére száll. A fiatal házasok, akiknek ekkor már két gyermekük, Mednyánszky László és húga Margit volt, 1861-ben költöztek át Beckóról, miután a nagyőri kastélyt újították fel. Mednyánszky Münchenben, majd  1873-1877 között  Párizsban tanult.  Barbizonban Paál László társaságában festett. 1880-tól Bécsben és Beckón élt, felváltva. 1888-1892 között Párizsban élt.
 1888-ban  Budapesten aranyérmet kapott.
Tájfestészete a  barbizoni felfogásból indult, de örökös vándorlása során a természet alapos ismeretéből festői igényessége rendkívüli erejű műveket alkotott. A század vége felé az élet peremén élők felé fordult. Nyaranta Nagyőrön dolgozott, de a Tátrától az  Adriáig bejárt minden vidéket, ha arra felé vitt útja, szívesen elidőzött a  szolnoki művésztelepen és a Nagyalföld más tájain is alkotott, ezért az  alföldi festőkhöz is kapcsolják művészetét. Képein túladva, pénzét a rászorulók közt szétosztva, a létminimum határán élt. A naplóját franciául és magyarul író báró, mély műveltségű művész, egész életét megkeserítő ízületi fájdalmai dacára, szüntelen gyalogos vándorutakon járt. Járványos betegeket ápolt, az 1879-es nagy szegedi árvíznél segített, a csavargóknak próbált megélhetést szerezni.
 Vágó Pállal, Olgyay Ferenccel együtt jócskán besegített 1893-1894-ben  Feszty Árpádnak a „Magyarok bejövetele” c., azóta  Feszty-körképként híressé vált történelmi képének megfestéséhez. Mind Vágó, mind Mednyánszky kitűnő alakábrázoló, Olgyay pedig jó tájfestő volt. Képein rendkívüli lelki mélységben ábrázolja a magányt, a kiszolgáltatottságot. Kritikusait is megdöbbentette a borzongató realitás, ahogy a születéstől már végleg nyomorra ítélt embereket bemutatja. Csavargóképei egyre tömörebbek. Az első világháború csak drámaibb színtere volt a szenvedésnek és halálnak, harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt mint a háborúról tudósító művészcsoport (Kunstgruppe) tagja.
A társtalan, magányos művész a kor alapkérdéseire adott műveivel drámai választ. A harctéren megsebesült, nagy betegen, magányosan hunyt el bécsi műtermében. A  budapesti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.
Rendkívül termékeny alkotó volt.  Számos műve került külföldre. Festményeinek, rajzainak száma bizonyára meghaladja a 3000-et (lehet, hogy a 4–5 ezret is eléri).
Bécsben hunyt el 1919. április 17-én.