Érsekújvár

Teológiai tanulmányait Esztergomban végezte. Pappá szentelését követően Hontnádason, Szenográdon, Zselízen, 1874-től pedig Alsószemeréden volt plébános. Kezdeményezte, hogy a jeruzsálemi Pater Noster (Miatyánk) templom árkádsorában a magyar nyelvű Miatyánk is helyet kapjon. Két útirajzot is megjelentetett: Egy zarándoklat élményei Egyiptomban, Jeruzsálemben és Rómában, 1887; Szellemi böngészés Svéd-Norvégia és Oroszországban, 1905.

Kiváló gyermekgyógyász, egyetemi tanár

Egy róla szóló méltatásban olvasható: „Dr. Boda Domokos nyugalmazott egyetemi tanár a magyar gyermekgyógyászat egyik legkiválóbb egyénisége. Munkássága döntően befolyásolta a csecsemő- és gyermekgyógyászat fejlődését, a csecsemőhalandóság csökkenését. Számos tevékenység között a hazai intenzív terápia betegellátási rendszer alapjait is ő teremtette meg.”

Középiskolai tanulmányait Pozsonyban és Érsekújvárott végezte, orvosi oklevelét a budapesti orvosi egyetemen szerezte summa cum laude minősítéssel 1944-ben.

1946-ig komáromi és németországi hadikórházakban orvosként szolgált, majd 1946–1951-ben a Pesterzsébeti Gyermekkórház orvosa volt. Itt fordult érdeklődése a gyermekgyógyászat felé, házilag összeállított infúziós készülékkel sikerrel kezelte a bélhurutos csecsemőket. A terápiát később országszerte alkalmazták. 1950-ben a gyermekgyógyászat szakorvosa lett, 1951-től tizenegy éven át a fővárosi László Kórház osztályvezető főorvosa volt. Itt a légzésbénultak respirátoros kezelésének bevezetéséért elnyerte a Kiváló Újító kitüntetés arany fokozatát.

1963. január 1-jén foglalta el a szegedi Gyermekgyógyászati Klinika tanszékvezetői székét, és 28 éven át, 1991-ben történt nyugdíjba vonulásáig vezette az intézményt. Közben 1971-ben a Los Angelesi Egyetemen volt vendégprofesszor.

Boda Domokos 2003-ban kiadta önéletrajzi művét Sorsfordulók címmel. Ennek folytatása lett az Életutam. Munkásságát számos díjjal ismerték el.

1991-ben Széchenyi-díjat kapott.

1995-ben Szeged díszpolgára lett.

2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Főbb művei: Folyadék- és elektrolyt-therápia, 1960; Respiratios therápia (Murányi Lászlóval), 1962; Gyermekgyógyászat (egyetemi tankönyv), 1981.

Szegeden hunyt el 2015. január 22-én.

helytörténész, vegyészmérnök. Az érsekújvári középiskola elvégzése után vasutasként helyezkedett el. Diplomáját a prágai Vegyipari Egyetemen szerezte. Előbb az udvardi Fűszerpaprika Szövetkezetben, annak államosítása után az érsekújvári konzervgyárban dolgozott – utóbbinak igazgatója is volt. Nyugdíjba vonulása után lakóhelye, Udvard község helytörténetével, néprajzával foglalkozott. F. m.: Udvard múltja és jelene. Egy királyi kúria története, Udvard nevezetességei, Udvardi mindenes gyűjtemény I-II.

Költő, szerkesztő, publicista.

Eredeti családneve Poczkody volt. Érsekújvárott és Budapesten járt gimnáziumba. Rövid ideig az esztergomi papnevelde hallgatója is volt. 1949-ben két évig a prágai Közgazdasági Főiskolán tanult, majd 1951-ben a pozsonyi Pedagógiai Főiskola diákja lett, de tanulmányait nem fejezte be.

Több, Pozsonyban megjelenő magyar nyelvű lap (Szabad Földműves, Fáklya, A Hét, Irodalmi Szemle) szerkesztőségében is dolgozott hosszabb-rövidebb ideig. 1969-től haláláig az Új Szó munkatársa volt.

Verseket, publicisztikákat, kritikákat, riportokat írt. Műfordítóként elsősorban cseh és szlovák kötők verseit fordította. Egyik testvére, Alexander Pockody (1906–1972) szlovák költő, kritikus, irodalmár volt.

Főbb művei: Ez a te néped (versek), 1954; Vándormadár (versek), 1960; A forrás éneke (versek), 1965; Könny a mikroszkóp alatt (versek), 1966; Európából Európába (útirajzok), 1973; Patak és forrás (elbeszélések), 1976; Író, költő, művész dolga (tanulmányok), 1979.

Vegyész, tudomány- és művelődéstörténész, irodalomkritikus, szerkesztő.

Négy éves koráig lakott Bátorkeszin. Általános iskolai tanulmányait Köbölkúton végezte (1964), az érsekújvári gimnáziumban érettségizett 1967-ben. A prágai Károly Egyetem Természettudományi Karán tudományos kémiából szerzett oklevelet 1972-ben. (1969–1970-ben a prágai Ady Endre Diákkör elnöke volt.)
1972–1975-ben Pozsonyban a Szlovák Tudományos Akadémia Polimer Intézetének munkatársa, a polimerek elektronspin-rezonanciás spektroszkópiai vizsgálatával foglalkozott.
1975–1995-ben a pozsonyi Hét kulturális és közművelődési hetilap szerkesztője, 1989 decemberétől 1995 májusáig főszerkesztője volt. 1995–2013 között a Szlovák Rádió magyar adásának (Pátria Rádió) szerkesztő-riportere. 1997–1998-ban a pozsonyi magyar gimnázium óraadó biológiatanára, 2001–2005-ben a budapesti Műszaki Egyetem komáromi kihelyezett nappali tagozatának óraadó tanára (tudomány- és technikatörténet), 2003–2009-ben a Szabad Újság hetilap kulturális rovatának szerkesztője, 2004–2008-ban a komáromi Selye János Egyetem óraadó tanára (magyar művelődéstörténet). 2018 áprilisától a ma7.sk internetes portál szerkesztője.
Újságírói és szerkesztői tevékenysége elsősorban az irodalommal, a sajtótörténettel, a zene- és képzőművészettel, a művelődés- és tudománytörténettel, valamint a tudományos ismeretterjesztéssel kapcsolatos. Az 1970-es években elbeszéléseket, az 1980-as és 1990-es években ismeretterjesztő hangjátékokat is írt.
Mintegy 45 tankönyvet és több szakkönyvet (pl.: Geológia, 1988; A zöldségfélék betegségei és kártevői, 2005; A díszfák betegségei és kártevői, 2005; A gyümölcsfák és a szőlő betegségei és kártevői, 2007; Lengyel Tünde–Várkonyi Gábor: Báthory Erzsébet, 2010.) fordított csehből és szlovákból magyarra.
1989–1993-ban a Csemadok OT Elnökségének tagja, 1990-ben egyik alapítója és 1996-ig alelnöke volt a Szlovákiai Magyar Tudományos Társaságnak. 1990-től tagja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, 2008–2013 között a Tudományos és Ismeretterjesztő Szekció elnöke. 1990-től tagja a Szlovákiai Fordítók Társaságának.
Díjai: Madách Imre–nívódíj (1985); Posonium Irodalmi Díj Különdíja (2006); Hevesi Endre-díj (2007); Palást község polgármesterének díja (2010); Magyar Köztársasági Aranyérdemkereszt (2011); a szímői önkormányzat Jedlik Ányos-díja (2012).
Jelenleg Nyárasdon él.
Főbb művei: Ember a szóban (irodalomkritikák), 1985; Ki kicsoda Kassától–Prágáig? (társszerző), 1993; A magyar tudomány évszázadai I–II. (tudománytörténeti tanulmányok Kiss Lászlóval és Ozogány Ernővel), 1994; 1996; A magyar sajtó Szlovákiában 1945 után (In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998, II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó, p. 378–426), 1998; Gondolatokból épült katedrális (tudománytörténeti tanulmányok Kiss Lászlóval és Ozogány Ernővel), 2001; A mi huszadik századunk (tudománytörténeti tanulmányok, társszerző), 2001; Utazók, felfedezők, hódítók, kalandorok (földrajztörténeti tanulmányok), 2003; Az ókor emlékezete. A sziklarajzoktól az ábécéig (írástörténeti monográfia), 2004; A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (társszerző) 2004; Séta egy kertben (irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok), 2005; Bűvös táblázat. A kémiai elemek kultúrtörténete (kémiatörténeti monográfia), 2006; Tankönyvek hősei I. (tudománytörténeti tanulmányok), 2008; A pálya szélén, avagy egy szigetlakó feljegyzései (irodalmi, művelődéstörténeti tanulmányok, publicisztikai cikkek), 2009; Hősök (tudománytörténeti tanulmányok, társszerző), 2009; A stresszelmélet megalkotója. Tudományos tanácskozás Selye János születésének 100. évfordulója alkalmából (szerkesztő és társszerző), 2009; A tudomány szolgálatában. A szlovákiai magyar tudományos élet és ismeretterjesztő irodalom képviselőinek arcképcsarnoka (életrajzok), 2010; Sziget a szárazföldön. A prágai Ady Endre Diákkör története, 2012; Zsinórpadlás (Kiss Lászlóval és Ozogány Ernővel – tudomány- és technikatörténeti tanulmányok), 2013; A tudomány apostolai I. A-K (felvidéki tudóslexikon), 2013; A tudomány apostolai II. L-ZS, 2014; Táncba szőtt történetek. A prágai Nyitnikék története (szerk.), 2017.